Sokáig borzasztó szerencsésnek hittem magam, amiért meg tudtam maradni gyereknek 26 éves fejjel is. Abban az illúzióban ringatóztam, hogy így elkerülhetem az élet kegyetlen játszmájában a vesztes szerepét. Amiről nem veszünk tudomást, az nem is létezik, - na ez volt az én filozófiám is. Jöttek a gondok, bajok, én csak legyintettem, tudomást sem vettem róluk. Belekapaszkodtam légvárakba, én voltam a királyfi a saját álomvilágomban, aki érinthetetlen, akivel csak jó dolgok történhetnek.
Utólag bevallom, elég szánalmas képet nyújthattam a külvilág számára. Olybá tűnhettem, mint aki már bocsánat, de nagy ívben szarik mindenre, aki csak a mának él, aki egy vállrándítással lép túl súlyos nehézségeken és így is volt, a látszat kivételesen nem volt csalóka.
Persze ez nem jelenti azt, hogy egy érzelmi hulla lettem volna. Mindent megéltem legbelül, de ahogy a naiv kisfiúk, úgy én is csak arra koncentráltam, hogy a rosszat kizárjam és a jó vigyen előre. Ha elbuktam, ha bevertem a fejemet, ha mások verték be, akkor is mosolyogtam, mert űzött előre a hitem, a szívem. Egyszer aztán jött egy hatalmas makarenkói pofon, ami helyre tett végérvényesen, sikerült kijózanodnom egy életre, felnőttem.
Már tudom jól, csak egy esély létezik. Megtanultam, hogy a rossz mindig kétszer olyan súllyal bír, mint a jó és hogy a szeretet és szerelem néha nagyon kevés. Nincs jó tündér, aki teljesíti 2 kívánságomat, nincs fohász, ami eljut az égig, csodák is csak a mesében vannak.
Bár csak újra gyermek lehetnék, aki mer álmodni, mer szeretni és akit nem a félelem vesz körül minden áldott, átkozott napon...
