Az ember mindig csak utólag látja tisztán önmagát, miután elkövet valami szörnyű nagy hülyeséget - mondhatnám, de ez így ebben a formában nem teljesen igaz. Sokan képesek az ésszerű, racionális gondolkodásra, csak a csorgó nyálú idióták, köztük persze én veszik észre magukat túl későn.
Az egész élet nem más, mint egy retkes közhelygyűjtemény, csak nem mindenki képes a sorok közt olvasni. Megszeretünk valakit, a kezdet kezdetén elhalmozzuk szerelemmel, odaadással, figyeljük minden rezdülését, lessük minden óhaját. A kép egy idő után eltorzul, a szép színek fakulni kezdenek, szürke hétköznapokká válnak az ünnepelni való napok. Ha az érzés nem is csillapodik, minden megszokottá lesz, majd egy idő után teherré válik. Jönnek a gondok, a viták és veszekedések és egyszer csak betelik a pohár, valami végleg elromlik. Szerelmünk ezerszer ostromolt célpontja megunja egyoldalú küzdelmét és feladja a harcot, úgy dönt, elérkezett az idő a búcsúzáshoz.
Ilyenkor ébred öntudatra a szerencsétlen balfék és ilyenkor kezd őrült módjára nekifeszülni a falaknak, hátha még van remény és menthető a helyzet, persze nem az. Megváltozik, mindent átértékel, szívből szeret és igazán, a lelkét egy ezüsttálcán kínálja fel, de mindez már kevés.Kevés, mert a másik fél már nem hisz benne, már nem tudja meglátni a szépet és jót, csak a fájdalomra és szomorúságra tud emlékezni, amiért nem lehet Őt hibáztatni.
Csorgó nyálú idiótánk pedig szép lassan elpusztul a tehetetlenségtől.
C'est la vie...
